gukmot

Az előző bejegyzéshez hasonlóan ismét egy jelentősebb bukásomat mesélném el Nektek. A helyszín Miskolc, Csanyik, a vadas park előtti füves, ligetes terület. Az időpont két évvel ezelőtt, pünkösd. Itt rendezik meg minden év hasonló időszakában a Kondenzgyík maratont. Ez egy hegyi kerékpárverseny , amit három távon rendeznek meg. Rövid, közép és hosszú. A rövidtáv kb. 28 km, a közép 56, a hosszú pedig, meglepő, de 84 km.
20-on pár év városi, sík vidéki, erdős tekerést követően kellett a kihívás, mert a 10-20 m-es dombocskák nem elégítették ki a veszély iránti vágyam. Ezért már-már felnőtt fejjel belevágtam a hegyi kerékpározásba. Az alapok meg voltak , a tökeim is a helyén, önbizalmam a csúcson, a technika alattam már kevésbé , így semmi sem szabhatott gátat, hogy Tokajból 10-12 perc alatt leérjünk. A téli alapozás nem sikerült túl fényesen (ennek később lesz jelentősége), kivétel, ami a bringámat illeti. Jelentős minőség javulás következett be, így még magabiztosabban suhantam lefelé a szűk hegyi ösvényeken. A barátaim tapasztaltabb bringások, ügyesebbek is, megjártak már pár versenyt. Az unszolásoknak hála (gyere, jó lesz, élvezni fogod), én is beneveztem a fent említett verseny rövidtávú változatára. A master kategória legjobbjai az egy kört 1-1,5 óra között képesek teljesíteni, nekem ez körülbelül 2,5 óra lett volna, ha nem jön közbe a bukás.
Eljött a nagy nap, utazás, rajt csomag átvétel , rajtszám rögzítés után bemelegítés következett. Rajthoz állás, majd rajt. Felvezető kocsi mögött indult meg a mezőny, én valahol a legvégén voltam, első verseny, ne tartsunk fel senkit alapon. Az első aszfaltos lejtőn, a sebesség mámorában pár versenytársamat sikeresen lehagytam. A lejtőt követő kanyar ugyan tartogatott meglepetéseket, de sikerült elkerülni a szalagkorlátot. Az ezt követő több km hosszú emelkedőn beleadtam apait-anyait, előztem is, engem is előztek, míg végül jelentősen megemelkedett pulzussal ugyan, de felértem. Pár száz méter árnyékos aszfaltút során a szívverésem visszament a már nem közvetlen életveszélyes tartományba. Következett az első leejtő. Az igazi élvezet számomra az egészben. Két nyomvonalas, köves, döngölt földes út az erdőben. Könnyen kezelhető, nagy ívű kanyarokkal. Bevállalóságomnak köszönhetően itt már jó pár ember mellett sikerült elmennem, de éreztem, hogy a sebességem, óvatos becslésem szerint is 30++, nem teljesen van összhangban a kimerültségtől sújtott testemmel. Az agyam jelentősebb része már inkább a szervezetem életben tartására koncentrált, az elégtelen mennyiségű maradékra jutott a feladat, hogy figyelje a távoli kanyarokat és ugyan ebben az időben a közvetlen előttem történő eseményeket. Emberek, kövek, sziklák, bukkanók, nyomvályúk , gyökerek, stb. Mindezt 30++-os tempónál, totál idegen terepen. Hát ezt a lépcsőt már nem tudtuk megoldani. Egy hosszú, jó tempójú balosban figyeltem a kanyar ívét. Tiszta az út, nincs semmi. Lehet menni. Király. Majd a közvetlen előttem lévő akadályokra koncentráltam, majd újra a távolikra . És bumm. Felnézek, fék, ív korrekció , de késő. Csúszás közben a bal oldali pedálom beleütközött az előttem defektet javító sporttárs hátsó kerekébe. Egy olimpiai bronzot érő tornászmutatvány-sorozat után valahogy a hátamra érkeztem meg. Nem egy 10 pontos földet érés, de örültem, hogy sikerült. Alig volt egy tized másodpercben értelmezni is, hogy mi történt, amikor a bringám nyerge a mellkasomon szeretett volna megnyugodni. Természetesen az út közepén kellett felvennem ezt a pozíciót, ahová mindenki tempóval érkezik. Szerencsére a srácnak, akinek a kezei közül kiütöttem a bringát (egyik pillanatban kereket fújtat-következőben a technika sehol) , a meglepettségtől nem esett semmi baja, így egyből tudott segíteni. Lehúzott az ívről, majd kérdezte, hogy „nah, mi a helyzet”? Persze az én mellkasom jelentős nyomást kapott a kerékpárom nyergétől, beszorítva a tüdőmet a rekeszizmaim közé, egy szó sem jött ki a számom. Kb . fél perc után már tudtam inteni, hogy minden oké, vagy 2 perc múlva már szavak formájában is tudtam prezentálni ugyanezt az információt. Tapogattak, nézték, hogy rendben vagyok -e, kérték, hogy mozgassam az ízületeim. Ment minden simán, még a jobb vállamat nem akartam volna megmozdítani. Hát kb majdnem bepisáltam a fájdalomtól. Kérdezték, hogy le tudok -e menni az első hűsítő pontig, ahol a szervezők mentőt hívhatnak. Mondom , gyerekek, ez kizárt. Már fájt mindenem. Az ivótáskám pántjával optimális helyzetben rögzítettük a jobb karom, amíg a szervezők felértek hozzám. Addig egy fa tövében hűsöltem , és néztem, ahogy megérkezik a master mezőny a 2. körére. A helyszín nehéz megközelíthetősége miatt a mentő csak több km-re, feljebb található aszfaltútra tud értem jönni, így egy kis túra következett. A mentő megérkezett, ők is végig tapogatnak , nincs semmi, valószínűleg csak zúzódott a vállam, de ráérek otthon megnézetni. Király. Kaptam egy rendes felkötőt, meg egy kis kék tablettát, amitől tök jól kezdtem magam érezni. Vissza a rajthelyhez, kérdezi a mentős, hogy probléma lenne-e, ha megállnánk lazacot venni. Nézek, röhögök, mondom, ha kapok még a kék bogyóból, akkor semmi. Visszaértünk, ebéd, jelentkezés a szervezőknél, hogy élek, de a célvonalon már nem fogok átsétálni. Megvártam a barátaimat, majd indultunk haza. Hazafelé úton eszembe jutott egy orvostanhallgató barátom, aki éppen a helyi traumatológián volt gyakorlaton, hogy nem dolgozik-e éppen, mert a szeretett sportomnak hála nagyon szeretnék kedves ápolónőkkel és orvosokkal ismerkedni. r öhög. Mondja nem, de a kedvenc dokija bent van. Találkozunk, jön velünk. Röntgen, ott már sejtetik, hogy sikerült csúnyán elintézni magam. A doki nagyon laza, mondja, gyere , nézd meg, itt látszik a monitoron. A jobb kulcscsontom konkrétan kettétörve , nyomta ki a csuklyás izmomat. Kérdem , mi a teendő. Most várunk, kedden gyere vissza, akkor megműtünk. Oké. Hazafelé még megálltunk a sörfesztiválon, majd az alkohol és fájdalomcsillapító okozta mámor miatt jobbnak láttam hazamenni .
A műtét után 2 hét pihentetés, majd teljes használat. Mintha nem történt volna semmi sem. A beépített merevítő szerkezet jól vizsgázott.
Majdnem 2 hónapig kellett bennem lennie, ami ugye egybeesett a nyári fesztivál szezonnal. Mivel elég aktív életet éltem, 3 hét után már bringáztam is újra, a kis vasdarabom elkezdett mozgolódni, persze a rossz irányba, amerre nem lett volna szabad neki. Megjelent a vége a jobb vállamban. De ez sem tartott vissza, hogy végig toljam az aktuális fesztivált.
A fém eltávolító műtét után egy kis csomag várt a kórházi szekrényemen. A kedves sebészem becsomagolta és odaadta nekem emlékbe azt a majdnem 20 cm hosszú, jó 1,5 mm vastag orvosi fémet, ami segítette a gyógyulásom.

Az esemény még tavaly tavasszal esett meg velem. A helyszín egy vidéki kisváros egyik gyalogos és kerékpáros közlekedésre kijelölt vegyes forgalmú útja. A legjobbak, minden bringás rémálma. 

2015. tavaszának az első kellemesen meleg napját éltük, amikor már nadrág-póló kombinációban is jól érzi magát az ember.

A sok ruhadarabtól megkönnyebbülve, a meleg napsütéstől felpezsdült önbizalommal indultam vissza a munkahelyemre az ebédidőmből. Egy zebrán való átkelés után, hosszú egyenes út következett, ahol mindig lehet számítani kapualjak, buszmegállók mellől, zombiként a bringások elé ténfergő gyalogosokra, így hát fokozott figyelemmel haladtam előre, egyre növekvő sebességgel. Szemeimmel apránként elemeztem minden mozgást, várható irányváltoztatást, ezért már messziről láttam, 4 fiatal srácot egymás mellett, az utat teljes szélességben elfoglalva, telefon nyomogatástól leszegett fejjel haladni velem szembeni irányban. Egyéb mozgásban lévő élőhallottakat bátran, lassítás nélkül kerülgettem, tetszett is, hogy nem csak monoton kell tekerni. Egy jó 25-30 km/h-s sebességgel rohantam a fiatalok alkotta élőfal irányába. Már csak pár 10 m-re lehettem tőlük, amikor is szerencsémre eszméltek, hogy mások is közlekednének a járdán, egy rés kezdett kibontakozni a „pajzson”. Körülbelül pont egy kormány szélességnyi, amit a fejletlen homloklebenyemnek köszönhető túlzott önbizalmam úgy értékelt, hogy itt és most én elférek, ezen, gond nélkül átjutok, és persze át is kell jutnom. Tetszett a kihívás. Ennél a döntésnél kezdődtek a gondok. :D Az események innen, lassított felvételként zajlottak, az a pár másodperc, mintha örökké válóság lett volna. Amikor lassítás nélkül a fiatalok közötti réshez értem, a tőlem jobbra lévő srác táskájának a szára, pár cm-et az én irányomba kilendült. Ez a pár cm pont elég volt ahhoz, hogy a markolatom legszéle beleakadjon a táska szárába. Ez a kép máig élénken bennem él. A táska szára kirántotta a kormányt, 25-ös tempónál gyakorlatilag derékszögben elforgatva a kormányom, ami rám nézve egy hatalmas dobbantóként szolgált. Superman pózban próbáltam ki a repülés minden örömét. Földet érés előtt a kezeim a mellkasom alá-mellé kerültek tompítva a becsapódás erejét. Először a bal oldalammal fogtam talajt, aztán a nagy sebesség okozta lendület átdobott a jobb oldalamra, amit további 1,5 m mellkason és álon csúszás követett az aszfalton. Az első másodpercben csak arra volt erőm, hogy kifeküdjek a járda melletti fűbe, az adrenalintól szétáztatott testem nem érzékelt fájdalmat, csak feküdni voltam képes. Ahogy tisztult belőlem az idegrendszerem elbódító hormon éreztem, hogy itt a baj már nem kevés. Önjelölt orvosként egyből tudtam, hogy a balkönyökömnek vége, a jobbnak viszont nincs nagy baja. Szuper. A 4 fiatalember egyből a segítségemre sietett, vízzel mentettek meg az ájulástól, majd mentőt szerettek volna hívni, amit elutasítottam, mondván fasza gyerek vagyok, bemegyek lábon. Egyedül abban kértem a segítségüket, hogy a pár 100 m-re lévő lakásba segítsenek eljutni, mert az kizárt, hogy a liftbe betegyem a bringám.

Gondoltam magamban otthon megmosom a vértől áztatott állam és térden, átveszem a szakadt pólóm  és úgy járulok a beleseti osztály felvételi ablakához. A könyökeimben minden mozzanatra megjelenő, majdnem ájulást okozó fájdalom viszont inkább azt súgta, jó vagyok én így is, inkább menjünk azonnal.

A röntgent követően az orvosi rendelőből kilépő ápolónő hangos „Fiatal ember, maga ne egyen, ne igyon” kiáltása elég rosszat sejtetett. Az orvos döbbent arca, amikor kissé röhögve kérem tőle, hogy mutassa meg a monitoron a röntgen képeim, megfizethetetlen. Az erre kapott válasz viszont felejthetetlen: „Nos, van egy jó és egy rossz hírem. A jobb könyöke szépen tört, a bal viszont csúnyán, érez valami zsibbadást a bal kézfejében?” Mondom: igen. Akkor indulhatunk is a műtőbe. Király. Itt azért már nem mosolyogtam annyira.

Egy másfél órás műtét alatt sikerült a bal felkarcsontom letört alját a helyére illeszteni és rögzíteni. A következő poszt apropóján a sebészeti osztály ápolónői már így köszöntöttek: "Maga már megint itt van?" Mindez persze oltári nagy mosoly és röhögés közepette.

A túlzott önbizalmamnak hála 1 hónapig mindkét karom könyöktől lefelé gipszben volt. Közel 30 évesen olyan voltam, mint egy csecsemő. És igen. Az sem ment önállóan. Gyakorlatilag semmi sem ment egyedül, ami az önellátáshoz szükséges lenne. A jobb karom kiszabadulását követően a balkaromon további 5 hétig volt a gipsz fogságában. A teljes megkönnyebbülést döbbenet követte, az elgyengült és betokosodott könyök ízületeim teljes mozgástartomány kiesést okoztak, amit 2,5 hónap heti 3x-i igen fájdalmas gyógytorna tudott orvosolni. Az utolsó kontroll vizsgálaton, a doktor szavait követően tudatosult bennem, hogy mennyire szerencsés vagyok: „Minden orvosi igyekezet mellett vannak még csodák”. Kijózanító. Párfokos mozgástartomány kiesés maradt az egytized másodperc alatt meghozott rossz döntésem következményeként.

A felépülés alatti időszakban a hozzáállásomnak hála rengeteg vicces helyzetet éltünk meg a barátaimmal.  Például, egy rövid és egy hosszú szívószál a pohárba, hogy ha ülök és állok, tudjak inni. Hi 5 kiáltások tömkelege, stb.

Az ők és családom segítőkészsége, az orvosok és ápolók szakértelme mind nagyban hozzájárult, hogy mára egy vicces történetként tudjam mesélni az eseményeket, ami mára szinte legenda lett a városban, több helyről hallottam mások által mesélve a sztorim.