Az előző bejegyzéshez hasonlóan ismét egy jelentősebb bukásomat mesélném el Nektek. A helyszín Miskolc, Csanyik, a vadas park előtti füves, ligetes terület. Az időpont két évvel ezelőtt, pünkösd. Itt rendezik meg minden év hasonló időszakában a Kondenzgyík maratont. Ez egy hegyi kerékpárverseny , amit három távon rendeznek meg. Rövid, közép és hosszú. A rövidtáv kb. 28 km, a közép 56, a hosszú pedig, meglepő, de 84 km.
20-on pár év városi, sík vidéki, erdős tekerést követően kellett a kihívás, mert a 10-20 m-es dombocskák nem elégítették ki a veszély iránti vágyam. Ezért már-már felnőtt fejjel belevágtam a hegyi kerékpározásba. Az alapok meg voltak , a tökeim is a helyén, önbizalmam a csúcson, a technika alattam már kevésbé , így semmi sem szabhatott gátat, hogy Tokajból 10-12 perc alatt leérjünk. A téli alapozás nem sikerült túl fényesen (ennek később lesz jelentősége), kivétel, ami a bringámat illeti. Jelentős minőség javulás következett be, így még magabiztosabban suhantam lefelé a szűk hegyi ösvényeken. A barátaim tapasztaltabb bringások, ügyesebbek is, megjártak már pár versenyt. Az unszolásoknak hála (gyere, jó lesz, élvezni fogod), én is beneveztem a fent említett verseny rövidtávú változatára. A master kategória legjobbjai az egy kört 1-1,5 óra között képesek teljesíteni, nekem ez körülbelül 2,5 óra lett volna, ha nem jön közbe a bukás.
Eljött a nagy nap, utazás, rajt csomag átvétel , rajtszám rögzítés után bemelegítés következett. Rajthoz állás, majd rajt. Felvezető kocsi mögött indult meg a mezőny, én valahol a legvégén voltam, első verseny, ne tartsunk fel senkit alapon. Az első aszfaltos lejtőn, a sebesség mámorában pár versenytársamat sikeresen lehagytam. A lejtőt követő kanyar ugyan tartogatott meglepetéseket, de sikerült elkerülni a szalagkorlátot. Az ezt követő több km hosszú emelkedőn beleadtam apait-anyait, előztem is, engem is előztek, míg végül jelentősen megemelkedett pulzussal ugyan, de felértem. Pár száz méter árnyékos aszfaltút során a szívverésem visszament a már nem közvetlen életveszélyes tartományba. Következett az első leejtő. Az igazi élvezet számomra az egészben. Két nyomvonalas, köves, döngölt földes út az erdőben. Könnyen kezelhető, nagy ívű kanyarokkal. Bevállalóságomnak köszönhetően itt már jó pár ember mellett sikerült elmennem, de éreztem, hogy a sebességem, óvatos becslésem szerint is 30++, nem teljesen van összhangban a kimerültségtől sújtott testemmel. Az agyam jelentősebb része már inkább a szervezetem életben tartására koncentrált, az elégtelen mennyiségű maradékra jutott a feladat, hogy figyelje a távoli kanyarokat és ugyan ebben az időben a közvetlen előttem történő eseményeket. Emberek, kövek, sziklák, bukkanók, nyomvályúk , gyökerek, stb. Mindezt 30++-os tempónál, totál idegen terepen. Hát ezt a lépcsőt már nem tudtuk megoldani. Egy hosszú, jó tempójú balosban figyeltem a kanyar ívét. Tiszta az út, nincs semmi. Lehet menni. Király. Majd a közvetlen előttem lévő akadályokra koncentráltam, majd újra a távolikra . És bumm. Felnézek, fék, ív korrekció , de késő. Csúszás közben a bal oldali pedálom beleütközött az előttem defektet javító sporttárs hátsó kerekébe. Egy olimpiai bronzot érő tornászmutatvány-sorozat után valahogy a hátamra érkeztem meg. Nem egy 10 pontos földet érés, de örültem, hogy sikerült. Alig volt egy tized másodpercben értelmezni is, hogy mi történt, amikor a bringám nyerge a mellkasomon szeretett volna megnyugodni. Természetesen az út közepén kellett felvennem ezt a pozíciót, ahová mindenki tempóval érkezik. Szerencsére a srácnak, akinek a kezei közül kiütöttem a bringát (egyik pillanatban kereket fújtat-következőben a technika sehol) , a meglepettségtől nem esett semmi baja, így egyből tudott segíteni. Lehúzott az ívről, majd kérdezte, hogy „nah, mi a helyzet”? Persze az én mellkasom jelentős nyomást kapott a kerékpárom nyergétől, beszorítva a tüdőmet a rekeszizmaim közé, egy szó sem jött ki a számom. Kb . fél perc után már tudtam inteni, hogy minden oké, vagy 2 perc múlva már szavak formájában is tudtam prezentálni ugyanezt az információt. Tapogattak, nézték, hogy rendben vagyok -e, kérték, hogy mozgassam az ízületeim. Ment minden simán, még a jobb vállamat nem akartam volna megmozdítani. Hát kb majdnem bepisáltam a fájdalomtól. Kérdezték, hogy le tudok -e menni az első hűsítő pontig, ahol a szervezők mentőt hívhatnak. Mondom , gyerekek, ez kizárt. Már fájt mindenem. Az ivótáskám pántjával optimális helyzetben rögzítettük a jobb karom, amíg a szervezők felértek hozzám. Addig egy fa tövében hűsöltem , és néztem, ahogy megérkezik a master mezőny a 2. körére. A helyszín nehéz megközelíthetősége miatt a mentő csak több km-re, feljebb található aszfaltútra tud értem jönni, így egy kis túra következett. A mentő megérkezett, ők is végig tapogatnak , nincs semmi, valószínűleg csak zúzódott a vállam, de ráérek otthon megnézetni. Király. Kaptam egy rendes felkötőt, meg egy kis kék tablettát, amitől tök jól kezdtem magam érezni. Vissza a rajthelyhez, kérdezi a mentős, hogy probléma lenne-e, ha megállnánk lazacot venni. Nézek, röhögök, mondom, ha kapok még a kék bogyóból, akkor semmi. Visszaértünk, ebéd, jelentkezés a szervezőknél, hogy élek, de a célvonalon már nem fogok átsétálni. Megvártam a barátaimat, majd indultunk haza. Hazafelé úton eszembe jutott egy orvostanhallgató barátom, aki éppen a helyi traumatológián volt gyakorlaton, hogy nem dolgozik-e éppen, mert a szeretett sportomnak hála nagyon szeretnék kedves ápolónőkkel és orvosokkal ismerkedni. r öhög. Mondja nem, de a kedvenc dokija bent van. Találkozunk, jön velünk. Röntgen, ott már sejtetik, hogy sikerült csúnyán elintézni magam. A doki nagyon laza, mondja, gyere , nézd meg, itt látszik a monitoron. A jobb kulcscsontom konkrétan kettétörve , nyomta ki a csuklyás izmomat. Kérdem , mi a teendő. Most várunk, kedden gyere vissza, akkor megműtünk. Oké. Hazafelé még megálltunk a sörfesztiválon, majd az alkohol és fájdalomcsillapító okozta mámor miatt jobbnak láttam hazamenni .
A műtét után 2 hét pihentetés, majd teljes használat. Mintha nem történt volna semmi sem. A beépített merevítő szerkezet jól vizsgázott.
Majdnem 2 hónapig kellett bennem lennie, ami ugye egybeesett a nyári fesztivál szezonnal. Mivel elég aktív életet éltem, 3 hét után már bringáztam is újra, a kis vasdarabom elkezdett mozgolódni, persze a rossz irányba, amerre nem lett volna szabad neki. Megjelent a vége a jobb vállamban. De ez sem tartott vissza, hogy végig toljam az aktuális fesztivált.
A fém eltávolító műtét után egy kis csomag várt a kórházi szekrényemen. A kedves sebészem becsomagolta és odaadta nekem emlékbe azt a majdnem 20 cm hosszú, jó 1,5 mm vastag orvosi fémet, ami segítette a gyógyulásom.