Az esemény még tavaly tavasszal esett meg velem. A helyszín egy vidéki kisváros egyik gyalogos és kerékpáros közlekedésre kijelölt vegyes forgalmú útja. A legjobbak, minden bringás rémálma. 

2015. tavaszának az első kellemesen meleg napját éltük, amikor már nadrág-póló kombinációban is jól érzi magát az ember.

A sok ruhadarabtól megkönnyebbülve, a meleg napsütéstől felpezsdült önbizalommal indultam vissza a munkahelyemre az ebédidőmből. Egy zebrán való átkelés után, hosszú egyenes út következett, ahol mindig lehet számítani kapualjak, buszmegállók mellől, zombiként a bringások elé ténfergő gyalogosokra, így hát fokozott figyelemmel haladtam előre, egyre növekvő sebességgel. Szemeimmel apránként elemeztem minden mozgást, várható irányváltoztatást, ezért már messziről láttam, 4 fiatal srácot egymás mellett, az utat teljes szélességben elfoglalva, telefon nyomogatástól leszegett fejjel haladni velem szembeni irányban. Egyéb mozgásban lévő élőhallottakat bátran, lassítás nélkül kerülgettem, tetszett is, hogy nem csak monoton kell tekerni. Egy jó 25-30 km/h-s sebességgel rohantam a fiatalok alkotta élőfal irányába. Már csak pár 10 m-re lehettem tőlük, amikor is szerencsémre eszméltek, hogy mások is közlekednének a járdán, egy rés kezdett kibontakozni a „pajzson”. Körülbelül pont egy kormány szélességnyi, amit a fejletlen homloklebenyemnek köszönhető túlzott önbizalmam úgy értékelt, hogy itt és most én elférek, ezen, gond nélkül átjutok, és persze át is kell jutnom. Tetszett a kihívás. Ennél a döntésnél kezdődtek a gondok. :D Az események innen, lassított felvételként zajlottak, az a pár másodperc, mintha örökké válóság lett volna. Amikor lassítás nélkül a fiatalok közötti réshez értem, a tőlem jobbra lévő srác táskájának a szára, pár cm-et az én irányomba kilendült. Ez a pár cm pont elég volt ahhoz, hogy a markolatom legszéle beleakadjon a táska szárába. Ez a kép máig élénken bennem él. A táska szára kirántotta a kormányt, 25-ös tempónál gyakorlatilag derékszögben elforgatva a kormányom, ami rám nézve egy hatalmas dobbantóként szolgált. Superman pózban próbáltam ki a repülés minden örömét. Földet érés előtt a kezeim a mellkasom alá-mellé kerültek tompítva a becsapódás erejét. Először a bal oldalammal fogtam talajt, aztán a nagy sebesség okozta lendület átdobott a jobb oldalamra, amit további 1,5 m mellkason és álon csúszás követett az aszfalton. Az első másodpercben csak arra volt erőm, hogy kifeküdjek a járda melletti fűbe, az adrenalintól szétáztatott testem nem érzékelt fájdalmat, csak feküdni voltam képes. Ahogy tisztult belőlem az idegrendszerem elbódító hormon éreztem, hogy itt a baj már nem kevés. Önjelölt orvosként egyből tudtam, hogy a balkönyökömnek vége, a jobbnak viszont nincs nagy baja. Szuper. A 4 fiatalember egyből a segítségemre sietett, vízzel mentettek meg az ájulástól, majd mentőt szerettek volna hívni, amit elutasítottam, mondván fasza gyerek vagyok, bemegyek lábon. Egyedül abban kértem a segítségüket, hogy a pár 100 m-re lévő lakásba segítsenek eljutni, mert az kizárt, hogy a liftbe betegyem a bringám.

Gondoltam magamban otthon megmosom a vértől áztatott állam és térden, átveszem a szakadt pólóm  és úgy járulok a beleseti osztály felvételi ablakához. A könyökeimben minden mozzanatra megjelenő, majdnem ájulást okozó fájdalom viszont inkább azt súgta, jó vagyok én így is, inkább menjünk azonnal.

A röntgent követően az orvosi rendelőből kilépő ápolónő hangos „Fiatal ember, maga ne egyen, ne igyon” kiáltása elég rosszat sejtetett. Az orvos döbbent arca, amikor kissé röhögve kérem tőle, hogy mutassa meg a monitoron a röntgen képeim, megfizethetetlen. Az erre kapott válasz viszont felejthetetlen: „Nos, van egy jó és egy rossz hírem. A jobb könyöke szépen tört, a bal viszont csúnyán, érez valami zsibbadást a bal kézfejében?” Mondom: igen. Akkor indulhatunk is a műtőbe. Király. Itt azért már nem mosolyogtam annyira.

Egy másfél órás műtét alatt sikerült a bal felkarcsontom letört alját a helyére illeszteni és rögzíteni. A következő poszt apropóján a sebészeti osztály ápolónői már így köszöntöttek: "Maga már megint itt van?" Mindez persze oltári nagy mosoly és röhögés közepette.

A túlzott önbizalmamnak hála 1 hónapig mindkét karom könyöktől lefelé gipszben volt. Közel 30 évesen olyan voltam, mint egy csecsemő. És igen. Az sem ment önállóan. Gyakorlatilag semmi sem ment egyedül, ami az önellátáshoz szükséges lenne. A jobb karom kiszabadulását követően a balkaromon további 5 hétig volt a gipsz fogságában. A teljes megkönnyebbülést döbbenet követte, az elgyengült és betokosodott könyök ízületeim teljes mozgástartomány kiesést okoztak, amit 2,5 hónap heti 3x-i igen fájdalmas gyógytorna tudott orvosolni. Az utolsó kontroll vizsgálaton, a doktor szavait követően tudatosult bennem, hogy mennyire szerencsés vagyok: „Minden orvosi igyekezet mellett vannak még csodák”. Kijózanító. Párfokos mozgástartomány kiesés maradt az egytized másodperc alatt meghozott rossz döntésem következményeként.

A felépülés alatti időszakban a hozzáállásomnak hála rengeteg vicces helyzetet éltünk meg a barátaimmal.  Például, egy rövid és egy hosszú szívószál a pohárba, hogy ha ülök és állok, tudjak inni. Hi 5 kiáltások tömkelege, stb.

Az ők és családom segítőkészsége, az orvosok és ápolók szakértelme mind nagyban hozzájárult, hogy mára egy vicces történetként tudjam mesélni az eseményeket, ami mára szinte legenda lett a városban, több helyről hallottam mások által mesélve a sztorim.